5.Gyűlölöm, hogy nem tudom gyűlölni - A telefon beszélgetés

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, mert úgy láttam, hogy nem túl nagy az érdeklődés, legalábbis nem mutatjátok. Vártam a kommenteket, mert ezek tényleg sokat jelentenek. Nektek írom, de hogy ha nem jeleztek vissza, akkor semmi kedvem nem lesz magamnak írogatni. Ezért is van, hogy nehezen veszem rá magamat arra, hogy megírjam a következő részt. Nem szeretnélek titeket zsarolni vagy azt mondani, hogy ha nincsenek kommentek nem hozok új részt. Isten ments! Csak szeretném ha egy-két kommentel megajándékoznátok. Mindegy, hogy jó vagy rossz a véleményetek, írjátok le nyugodtan.
Jó olvasást! :)

- Gondoltál már arra, hogy elmész? Hogy elmenekülsz a gondok és az emberek elől? Mert én már igen. Néha túl sok felelősséget kell vállalnunk és ez minden döntésünket megnehezíti. - szóltam pár perc csönd után a telefonba. Lassan éjfélt ütött az óra, de én még mindig Harryvel telefonáltam. Körülbelül egy hét telt el azóta, hogy először felhívott, miután kiviharzott a szobámból. Az eltelt napokban semmi sem változott. Ő továbbra is az a zárkózott és megjátszott személy napközben. Sokszor mond nekem sértő és durva dolgokat, de mikor este befekszünk az ágyba, azonnal hív és úgy beszél velem mint  a legnagyobb bizalmasával. Megértem őt és ő is engem. Minden napom fénypontja az éjszaka. Befekszem az ágyba és csak azt várom, hogy megcsörrenjen a telefonom. Beszélünk. Néha csak pár percet, de van hogy órákat is. Annyival másabb. Annyival nyíltabb. Olyan mint az igazi Harry. De minél mélyebbre ásta magát a telefonos kapcsolatunk, annál nehezebb volt napközben szemben állnunk egymással. De nem csak ezzel kellett szembe néznem. Olyan sokszor voltam már ilyen állásban és sűrűn is előfordult, hogy valaki a szívembe lopta magát, mégis annyira szörnyen érzem most magam. Harry annyira jó ember. Én tudom, hogy az. Egyszerűen csak átérzem amit ő és emiatt még nehezebb fájdalmat okoznom neki. Még ha nem is közvetlen kapja, de még a szemébe is hazudok. Nemrég olyan gondolatok is felmerültek a fejemben, hogy mi lesz akkor ha letelik az idő amit velük tölthetek? Mi lesz? Ha így folytatjuk biztosan szeretné majd velem tartani a kapcsolatot. Nem mintha én nem lennék ezzel így, de ez a kapcsolat nem is létezik, csak azzal a lánnyal...Aki pedig nem én vagyok. Mégis annyira közelinek érzem magamhoz. Ő engem ismer. Az igazi Jillt. Már magam sem tudom, hogy melyik vagyok én. Harry összezavar.

- Gondoltam már. Elfuthatnánk. Fussunk el együtt! - hallottam meg érdes hangját egy pár perc után. Elfutni vele a gondok elől? Jó lenne, ha nem én lennék maga a gond. 

- Hmm... - jól esett, hogy ezt mondta. Minél mélyebb és meghatóbb dolgokat mondott nekem, annál nagyobb lett a lelkiismeret furdalásom, mégis annyira boldoggá tettek a szavai. 

- De csak a gyávák futnak el a gondok elől. - mondta halkan. Talán igaza volt. 

- Igen. De mennyivel jobb elbújni egy burok mögé? AZ nem gyávaság? - tettem fel ezt a kérdést neki és magamnak is egyszerre. 

- Kop-kop! - nyitott be Louis. Ijedten kaptam fel a fejemet és hirtelen nem tudtam, hogy mit kellene cselekednem. Louis mit tudhat? Hazudnom kéne? - Bocsi visszajöjjek később? - pillantott a kezemben tartott készülékre. 

- Holnap este beszélünk. - szóltam a telefonba és közben Louisnak ráztam a fejemet. Holnap este beszélünk? Lényegében igen. Lehet, hogy vele töltöm a napomat, de nem beszélek ezzel a Harryvel. Komolyan mint valami tudathasadásos őrült... 

- Ki volt az? - kérdezte és mosolyogva leült az ágyamra. 

- Umm... Csak a barátnőm. - dobtam magam mellé a telefont. Helyesebbnek gondoltam azt, hogy nem mondom el kivel beszéltem valójában. 

- Értem. Fárasztó nap volt nem? - dőlt el ágyamon. Tényleg az volt. Szinte körbejártuk az egész várost. 

- Nagyon. - helyeseltem. 

- Kérdezhetek valamit? - nézett fel rám. Már előre féltem, de csak bólintottam egyet. 

- Én..én kint vagyok a faladon? Mármint érted egy poszterem? Vagy én vagyok a legkevésbé kedvelt tag? Senkinek sincs a fejem a falán? - méltatlankodott. Azonnal felnevettem. Olyan volt mint egy megsértett kisfiú. Miután abbahagytam a kacagást, Lou továbbra is csak várakozóan bámult rám. 

- Nekem van egy ismerősöm aki kifejezetten Tomlinson fan. - nyugtattam meg. A húgom teljesen oda van érte. Már vagy 100 üzenetet hagyott, hogy mindenféle képen hozzak autogramot. 

- Te nem vagy az? - húzogatta idiótán a szemöldökét. 

- De. Teljesen. Egy-két éve még a csuklómra írogattam, hogy: Mrs.Malik és most itt vagyok. Ez annyira hihetetlen. - néztem kék szemeibe. Valójában csak egy mondatot idéztem fel ami nemrég megfogalmazódott fejemben. 

- De tényleg az. - vigyorodott el és széttárta karjait, majd magához húzott. 

- Uristen. Louis Tomlinson hozzám ért. - tátottam el számat, mire csak felnevettünk. Telefonomat újra kezembe vettem és tárcsázni kezdtem Vicky számát. 

- Most kit hívsz? - csúszott feljebb. 

- Majd meglátod. - hadartam. 

- Haló? - hallottam meg a vékony hangot a telefonból. 

- Szia! Ugye még nem aludtál? - kérdeztem, mivel a 10 éves húgocskám nem volt az a tipikus "éjszakai bagoly"-nak mondható. 

- Nem. - mondta egyszerűen. Nem volt valami feldobott hangulatban. 

- Csak azért hívlak, mert van itt valaki aki szeretne beszélni veled! - mosolyodtam el, bár tudtam, hogy ő ezt nem látja. A telefont Louis kezébe adtam. Kérdőn nézett rám, de elvette a telefont. 

- Hahó! - köszönt bele vigyorogva. Sajnos nem hallottam, hogy mit válaszol a kislány, de továbbra is várakozóan figyeltem. 

- Én Louis Tomlinson vagyok. - terült szét arcán egy még szélesebb mosoly. Pár pillanatig csak hallgatott, majd felém nyújtotta a telefont. - Azt hiszem megszakadt. - húzta félre száját. A képernyőre pillantottam és láttam, hogy a számláló még mindig pörög, tehát nem szakadt meg a hívás. Sokszor hülyül meg a telefonom szóval néhányszor megnyomogattam a a képernyőt, de semmi. Végül rákoppintottam a kihangosításra. Louis és én is figyelmesen hallgattuk, hogy mi történik. Csak ekkor lettünk figyelmesek egy vékony kis hangra és szipogásra. Vicky sírt. Louis meghatódva nézett rám. Szemeibe könnyek gyűltek. Nem is tudom, hogy mitől hatódott meg ennyire, hiszen annyi rajongó sír mikor találkozik velük. 

- Ne sírj kérlek! - emelte szájához a telefont. 

- Louis.. - szipogott tovább - annyira szeretlek! - hallatszott elcsukló hangja a telefonba. Engem is megmosolyogtatott. 

- Én is kis angyal! - mondta teljesen őszintén. Elképesztő mennyi szeretet vállt ki ez az emberből.

- Messze laktok? - nézett rám egy kis gondolkodási idő után Louis. Összeráncoltam a homlokomat.

- Mit akarsz? - kérdeztem ijedten. 

- Messze laktok? Most rögtön látni akarom ezt a kislányt! - mondta határozottan és felpattant az ágyról. A telefont kikaptam a kezéből és mielőtt válaszoltam volna, elköszöntem Vickytől és bontottam a vonalat.

- Louis éjszaka van. Most nem állíthatsz be oda! - térítettem észre, mire kicsit lenyugodott. 

- Holnap meglátogathatnánk! - ötlött eszébe egy újabb csodás ötlet. Igazából semmi gondom nem lett volna vele, de a családomat nem keverhetem a munkámba. És azt sem tudom, hogy ezt szabad-e, vagy hogy Mitch mit szólna hozzá. Biztosan nem helyeselné. 

- Őő..Hát ezt majd holnap megbeszéljük oké? Most már elég fáradt vagyok szóval... - tessékeltem ki a szobámból. 

- Neked is jó éjt! - szorongatott. 

- Jó éjt Louis! - nevettem fel. Én visszaültem az ágyba, de mikor Louis kinyitotta az ajtót Harrybe ütközött. Szívem nagyot dobbant. Mint két tini. Úgy buktunk le. Legalábbis olyan érzésem volt. Végül is ez nem furcsa. Csak átjött beszélgetni. Átjött beszélgetni? Ő sosem tenne ilyet? Miért jött?

- Heló haver. Mit akarsz? - állt meg előtte. Nem engedte be. Most már végképp tininek éreztem magam. Louist meg az apámnak. Eddig is szeretettek távol tartani Harrytől, mert tudták, hogy megakar fektetni. És ez így is volt, Én meg majdnem bele is mentem. Mint egy eszement rajongó. Mégis zakatolt a szívem, hogy tényleg átjött volna hozzám? Hogy most tényleg képes lett volna személyesen beszélni velem? 

- Téged kerestelek. Hol van a kulcs? - és máris elszállt ez az érzés. Sőt rosszabb lett. Csak a kulcsok miatt jött. Elmegy. Biztosan bulizni megy. Megint. Pedig amióta az éjszakákat végigbeszéljük már nem is járt. Most mégis. 

- Konyhapulton. Merre mész? - tette fel ezt a kérdést szerencsére. Meghaltam volna a kíváncsiságtól ha nem tudhatom. Márpedig én nem kérdezhettem csak úgy rá. Nem volt rá jogom. És amúgy sem válaszolta volna meg. 

- A bárba. - ahogy sejtettem. Bulizni megy. Inni. És csajozni. Tekintetünk egy percre találkozott össze csupán. Unottan nézett szemeimbe, míg én sírva tudtam volna fakadni attól, ahogyan viselkedett. Mielőtt tovább hallgathattam volna a beszélgetésüket az felálltam és még utoljára végigfuttattam szemeimet a tökéletes ajkain, smaragdzöld szemein és a rideg, de még így is kisfiús arcán, majd becsuktam az ajtót. Felsóhajtva dőltem vissza az ágyban. Valahol tudtam, hogy jó hogy így alakult, mégis rosszul éreztem magamat. Gyűlölöm, hogy nem tudom gyűlölni. Hajamból kihúztam a hajgumit, majd magamra húzva a takarót, lehunytam a szemeimet, amik nagyjából nyolc perc után azonnal ki is pattantak egy kopogás hallatára.