2. Megérkeztem! - A köszöntő

Sziasztok cicák!
Elképesztő örömöt okoztak nekem a feliratkozóim és a kommentelők, pipálók is! Mint látjátok készen van a Design, amit nagyon szépen köszönök, Liliána Wilkinson-nak! Remélem nektek is tetszik. Valamint, megérkeztem a második résszel is. Végre történik valami és a rész is elég hosszúra sikeredett! Ha van kedvetek, írjatok véleményt.
Jó olvasást! :)

Ébresztőórám csörgésére nyitottam fel szemeimet. Azonnal felültem ágyamban. Nem arról volt szó, hogy nem voltam fáradt, csupán tudtam, hogy ma egy fontos napnak nézek elébe. A konyhámba siettem, majd felraktam főni a kávémat és benyomtam a rádiót. Mivel semmi friss információval nem szolgált, átkapcsoltam valami zenére, majd miután feltekertem a hangerőt, a szobámba mentem felöltözni.

Talán egy kicsit tartottam a mai naptól. Pontosan nem tudtam miért. Talán attól féltem, hogy újra megbánom, hogy ezt elvállaltam, hiszen nehéz ilyen embereknek fájdalmat okozni. Főleg, hogy tudom, egyébként sincsenek most túl jó passzban. De már nincs vissza út. Kezdd el és fejezd is be! - biztattam magamat, bár nem volt olyan mélyreható eredménye mint szerettem volna.

A tükörbe néztem és egy nagy levegőt véve, kihúztam magamat. Végignéztem arcomon. Hát igen én nem az a lány voltam aki felvisz egy kis szempillaspirált és meg van elégedve a külsejével. Nem mellesleg imádtam sminkelni, ezért amikor csak alkalmam volt, kihasználtam. Bár most nem vittem túlzásba, hiszen "a hétköznapjaimat élem". 

Miközben a kávémat kortyolgattam újra gondolataimba merültem. Talán jól tudom elrejteni az érzelmeimet, talán meg tudom játszani magamat. De meddig? Hiszen mindig is érzelem mentesen hajtottam végre a feladatomat. De ilyennel még nem volt dolgom. Mi lesz ha a megjátszott érzelmeim alatt, igaziak alakulnak ki? Áh, ez nem történhet meg. Hiszen eddig sem volt ilyen. - hessegettem el ezeket a gondolatokat és az órára pillantottam. Nem voltam késésben, de azért jobb, hogyha már most készenlétben állok, mert ki tudja, hogy Mitch milyen kedvében van. Lehet, hogy mindjárt megjelenik az ajtóba, hogy ne késlekedjek, mert az idő az pénz. A szobámba mentem és még egyszer utoljára végignéztem a bepakolt ruháimat, majd meggyőződve arról, hogy minden szükséges dolgot elraktam, az óriási válltáskát az előszobába vittem, én pedig felvettem a cipőmet.  Még bekopogtattam a lakótársamhoz, akivel egyébként egyáltalán nem ápolók jó viszonyt, de azért jobb ha elköszönök tőle. Lassan kinyitottam az ajtaját. A szobája romlott sajt szagot árasztott, ami azonnal arra késztetett, hogy befogjam az orromat. Lassan tíz óra lehetett, de még mindig az ágyában feküdt. Már ha az az ágya volt, de lehetséges, hogy csak egy koszos ruhakupac.

- Elmegyek egy kis időre, de ha lehet, mire hazaérek ne legyen penészes a konyha. - dobtam meg egy gumi labdával, ami éppen a kezem ügyébe került. Nem válaszolt, csak felmutatta hüvelykujját. Felsóhajtottam, majd még egyszer végiggondolva, a szobámhoz sétáltam és kétszer megforgatva a zárban a kulcsot, bezártam az ajtót. Inkább ne legyen kitakarítva, minthogy ez a remete mászkáljon benne, vagy hozzá érjen a dolgaimhoz. Nem is értettem, hiszen a lakbért persze nem ő, hanem a szülei fizetik és mindent megkap, mégis úgy él mint egy hajléktalan. Nem volt túl sok időm ezen agyalni, mert megcsörrent a telefonom. Mitch volt az. 

- Megyek már. - szóltam bele azonnal és ki is nyomta. Vállamra vettem a táskámat, majd kisétáltam az ajtón, magam mögött bezárva azt. 

- Na végre. Közben még kisütöttél egy hálaadási pulykát? - vette el tőlem a csomagomat és a hátsó ülésre rakta.

- Ahogy hívtál jöttem. - mondtam, bár megszokott volt tőle ez a hangsúly felém. Az úton elmagyarázta, hogy most az irodába visz, mert azt a címet adta meg a megbízóknak. És azt is elmondta, hogy ma az egyetlen dolgom lesz, hogy beilleszkedjek a légkörbe és megszokjam, hogy egész nap (és egész éjjel) velük leszek. Ez biztosan nekik is szokatlan lesz, de majd megszokjuk. Egy külön szobát fogok kapni a fiúk lakosztályában, tehát egyetlen fal lesz ami majd elválaszt minket. Közös konyha, közös nappali, közös fürdőszoba(!) Tényleg egy kihívás lesz. 

- Nem lesz ez túl sok nekik? Már mint az, hogy ennyi rossz dolog történik velük. Elég nagy tragédia volt az, hogy az egyikük elhagyta a bandát és a rajongóknak is. Gondolj csak bele! - tulajdonképp, nem is értem miért próbáltam kimagyarázni ezt a helyzetet. Hiszen semmi közünk a management döntéséhez. Mi csak a megbízottak vagyunk. Csak olyat cselekedhetünk, amire kaptunk felhatalmazást. 

- Jill mit akarsz elérni ezzel? - kérdezte, de meg sem rebbent a szeme. Nem rémült meg a bizonytalanságomtól. 

- Semmit. - ráztam a fejemet, magam elé bámulva, egy kis gondolkozási idő után. Nem tudom mit habogok már.

- Akkor jó. Szállj ki! - utasított. Észre sem vettem,, hogy már ide értünk. Kinyitva a kocsi ajtaját, megpillantottam egy óriási fekete járgányt velünk szembe. Az ablakai el voltak sötétítve, így nem láthattam ki ül benne, de azonnal tudtam, hogy ez lesz az én fuvarom. Egy nagy darab férfi szállt ki a kormány mögül. Láttam már őt. Tegnap is ott volt. A fiúk testőre. Biccentett. Nem nagyon tudtam mit válaszoljak erre. Fura lenne ha én is biccentenék, de ez mégis olyan titokzatos. Nem integethetek neki.

- Szia. - mondtam magas hangon. Mitch a homlokára csapott, majd a férfinak adta a táskámat. Rem mosolyodott. Ez egy igazán különleges alkalom. Mitch Nothmann mosolyog! Annyira nem örültem neki, mint amennyire kellett volna, mivel az én tudatlanságomon és naivitásomon kezdett nevetni. - Azért adtam ezt neked, mert bízom abban a döntésben, hogy te vagy erre a legalkalmasabb. És nem, nem a korod és a nemed miatt, hanem a képességeid miatt. - nézett mélyen a szemembe és megválaszolta ezzel a két napja feltett kérdésemet. Boldog voltam, hogy ezt mondta. Eltöltött magabiztossággal és akaraterővel is. Komolyan bólintottam, majd beszálltam a kocsiba. Bekötöttem magamat és már indultunk is. Halál csönd volt. Nem volt kínos, hiszen melyik testőr beszélget a védettjével? Azért engem egy kicsit zavart ez az űr. Merítettem egy kis bátorságot és benyomtam a rádiót. Semmi sem történt. Nem indult el. Még nyomogattam egy ideig, mint egy elektronikai analfabéta. Úgy viselkedtem mint az anyám, amikor csatornát akar váltani a tévén. 

- Mi a baja? - kérdeztem idegesen. Egyáltalán nem sütött a nap, mégis napszemüveget viselt, ezért nem láttam a tekintetét. 

- Van benne egy lemez. - mondta. Most először szólaltatta meg mély hangszálait. Mint egy medve. De ha tudta, miért nem volt képes ezt előbb megmondni?

- Kösz, hogy mondod! - mondtam hitetlenül, majd megnyomtam a zenelejátszó gombját. Abban a pillanatban beindult egy One Direction szám. - Gondolhattam volna. - jegyeztem meg. De nem zavart. Sőt, kifejezetten tetszett.  - Bajon van rajta olyan amit ismerek? - kérdeztem, de továbbra sem kívánt társalogni velem. Mikor megláttam a CD dobozát magamhoz vettem és pár percig a képet vizslattam amin a fiúk voltak. Elmosolyodtam. Még a képekről is lesüt a jó humorérzékük. Megfordítottam és a hátulján felsorolt zeneszámokon futtattam végig szemeimet. "No Control" Az első ismerős cím. Vagy százszor játszotta a rádió reggelente. Kívülről fújtam a szövegét, de egyáltalán nem sejtettem, hogy ők adják elő. Benyomtam a nyolcas számot, majd hátradőlve kezdtem hallgatni a srácokat.
- "Waking up beside you, I'm a loaded gun. I can't contain this anymore. I'm all yours, I've got no control. No controoool!" - kezdtem énekelni a sofőrömre bámulva, de érzelemmentes arckifejezéssel bámulta az utat. - Jahjj, ugyan már! Miért ilyen savanyú! Nem tudja meg senki. Tudom, hogy akarja. - kérleltem, míg a szám a lassabb résznél pengetett.

- Szörnyű hangod van. - jelentette ki egyszerűen. 

- Tudom. - rántottam meg a vállamat és nagy levegőt véve, újra a refrénbe kezdtem.  "Waking up beside you, I'm a loaded gun. I can't contain this anymore. I'm all yours, I've got no control. No controoool! Powerless, and I don't care, it's  obvius. I just can't get enough of you. The pedal's down, my eyes are closed. No contol!" - de középtájon megtörtem, mikor már a enyhén lökdösni kezdtem vastag bicepszét és, akár azért, mert már halálosan idegesítettem, akár azért mert élvezte, de énekelni kezdett.

- Szia! - szálltam ki vidáman a kocsiból és megpillantottam Liamt. Bár alig ismertem fel. Egy szürke melegítő felső volt rajt és a fejére szorított kapucni mellett egy napszemüveg védte a felismeréstől. Egy öleléssel köszöntött, de nem szólalt meg.

- Köszönöm Dan! - vette el a táskámat a kigyúrt testtőrtől.

- Nagyon szívesen Liam, de többet nem szeretném őt fuvarozni. - mondta komolyan, mire csak egy meglepődött arckifejezéssel válaszoltuk. 

- Jézus, még Dant is kikészíted? - nézett rám tátott szájjal. Elnevettem magamat. Elindultunk felfele. Egy Arany Szarvas nevezetű hotelben szálltunk meg. Már a Hal is csodálatosan nézett ki. A liftbe léptünk.
- Egy kicsit ideges vagyok. - szólaltam meg, teljesen őszintén. Bíztatóan pillantott felém.
- Nincs mitől félned. Ne izgulj. Egyébként ne haragudj, hogy csak én jöttem le érted, de többiek lusták ahhoz is, hogy a konyhába kimásszanak. - forgatta meg szemeimet. Mondjuk megértem őket. Hiszen egyébként minden nap össze-vissza kell rohangálniuk és megfelelni az elvárásoknak. Ahogy a csengő jelezte a megfelelő szintre érkezést, kinyílt az ajtó és mi kiléptünk rajta. Liam kinyitotta az ajtajukat. A lakosztály csodálatosan szép volt. Teljesen elképedtem. Nem volt még részem ilyen jó szállodákban.
- Jill! - intett nekem a kanapén fetrengő, kócos fiú.
- Szia Louis! - köszöntem vissza. Niall és Harry is megérkezett és míg Niall egy öleléssel, Harry inkább két puszival köszöntött. Mindannyian másak voltak.
- Megmutatom a szobádat. - vette el a ruháimmal tele tömött csomagot Harold és egy szobába vezetett.
- Hűha. - ennyit mondta, mert tényleg nem jutottam szóhoz. - Köszönöm. - pillantottam rá, ezzel azt jelezve, hogy most már távozhat, mert szeretnék berendezkedni. Sajnos nem vette a lapot. Az ágyamra dőlt és a plafont kezdte pásztázni.
- Igazán nincs mit. - nézett újra rám. Egy azték mintás inget viselt. Elég érdekes stílusa volt. - Ma este ünneplünk. Illetve nem ünneplünk, hanem köszöntünk köztünk. A szállodának van egy bárja, természetesen. - magyarázta és azt figyelte, hogy mit fogok reagálni rá. De nem nagyon tudtam mit kéne. Kissé meg voltam szeppenve, ami most jól is jött.
- Umm... Szuper! - mondtam félének. Harry rám mosolyodott. Eddig nem nézett még így rám.
- Olyan ártatlan vagy. - ezen most meg kéne hatódjak? Ártatlan? Nem hiszem el, hogy ezt mondta.
- Csak képzeld magad a helyzetembe. - huppantam le mellé az ágyamba.
- Inkább ne ülj le! Gyere ki hozzánk. Beszélünk kicsit. Még úgy sem ismerjük egymást. - támadt a hirtelen ötlete. Kisétáltunk a szobából.
- Ne támadd már le! - szólt oda Harrynek a szőkeség. Ezután nagyjából...Nem tudom megmondani se, hogy hány órán keresztül beszélgettünk, ismerkedtünk és legfőképp lehetetlen sztorikat meséltünk egymásnak. Valójában nagyon jól éreztem magam. Ők igazán jó emberek. Néha elszomorított a tény, hogy ennyi mosolyt csalnak az arcukra, én pedig csak a szívfájdalmuk okozásáért vagyok itt. De az érzés nem lepett meg, hiszen nem először fordul ez elő. Ezalatt a pár óra alatt, rájöttem, hogy mindegyikük, egytől-egyig annyira különleges. Liam, a főnök. Terelgeti őket, amerre csak kell, de persze, ameddig a határok húzódnak, benne van a hülyeségben ő is. Louis. A bohóc. Ha ő megszólal, az egész szoba kifekszik a nevetéstől. Persze tud komoly is lenni. Nem olyan rég lett vége a kapcsolatának, amiért nagyon megsajnáltam, de a srácok mindig feljavítják a hangulatát. Niall. Nos, mit is mondjak róla. Talán ő a legérzékenyebb közülük. Persze mindig kimutatja amit érez. Segítőkész és mindenkinek próbálja a legjobbat adni magából. Nagyon édes. És végül Harry. Igazak a pletykák. Valóban egy nőfalóval van dolgunk. De nem azzal a nagyképűvel, persze azért neki is van arca. Mindegyiküknek olyan humorérzéke van nem mellesleg, hogy emiatt lehetetlen nem szimpatizálni velük. Persze rólam is kérdezgettek. Fel voltam rá készülve. Meséltem az életemről. Persze mindig csak finoman. És általában a féligazságot. Nem telt sok időbe míg összemelegedtünk. Könnyű volt. Hogy is lehetne nehéz ilyen személyiségekkel.
Egy idő után mindannyian elszállingóztunk a szobánkba és az estére kezdtünk készülni. Egy kicsit csinosabb ruhát vettem fel, de nem részletezném a kinézetemet. A srácok énekelve szálltak be velem a liftbe. Teljesen fel voltak tüzelve. Jó volt a hangulat. Amikor a bárba értünk, már üvöltött a zene. Az emberek a táncparketten vonaglottak és a bárnál várták italaikat. Niall ragadta meg a kezemet, mikor arcomon látta az ijedtséget. Egyenesen a pulthoz mentünk és Pontosan nem hallottam mit, de Harry kért nekünk egy tálcányi italt.
- Igyunk! - üvöltött fel, majd Liamen és rajtam kívül, mindenki lehúzott egyet.
- Te nem iszol? - nézett rám Liam. Megráztam a fejemet.
- Ne már! Ez így nem is jó. Miért nem? - akadt fenn ezen Louis. Csak megrántottam a vállamat. Nem tudtam volna jobb választ adni és úgy éreztem, nem is tudnám túlüvölteni a hangzavart.
- Táncolunk? - súgtam Niall fülébe, aki vidáman bólintott és a parkettre vezetett. Vadul vigyorogva kezdtünk táncolni. A fiúkat ellepte a tömeg, de nem foglalkoztam vele. Több szám is lement már és közben a táncpartnerem szólt, hogy ő leül. Csak bólintottam és tovább táncoltam. Derekamon megéreztem két kezet. Összerezzentem.  Először nem néztem hátra, de megéreztem az illető leheletéből, hogy az este már fogyasztott alkoholt.
- Na mizújs? - súgta fülembe ezt az egyszerű kérdést egy rekedtes hang. Egy kő esett le a szívemről. A közeledés már egyáltalán nem volt erotikus. Legalábbis nem éreztem annak, mikor felismertem Harry hangját.
- Styles. - fordultam szembe vele és lefagyott a mosoly az arcomról. Furcsán nézett rám. Egy kicsit megrémültem, de pontosan nem tudtam mitől.
- Mi a baj? - kérdezte felvont szemöldökkel és még közelebb lépett hozzám.
- Semmi. - remegett meg a hangom. Harry csípőmre fonta kezeit és közelebb húzott magához. Kellemetlenül éreztem magam. Mi a fenét akar ezzel? Az első estém itt és ki tudja mennyi időt fogunk még együtt tölteni. Ez nem egy jó alkalom a flörtöléshez. És nem is akartam ezt. Legalább is ilyen gyorsan nem. Benne volt a dologban, hogy az egyik fiúval talán lesz köztünk valami. Valami nem valós. Részemről nem is az, de Harry úgy sem nyílna meg felém. Túl makacs hozzá. Ráadásul, szerintem nincs is teljes tudatállapotában.
Ujjaival végigsimított az arcomon. Tudtam, hogy meg fog csókolni. Tekintetét az enyémbe fúrta, majd először csak összeérintette ajkainkat. Lassan teljesen összetapasztotta szánkat, majd hevesen csókolni kezdett. Akármilyen kínos volt ez számomra, sőt élvezhetetlen, akkor is ez volt hosszú távon a jó döntés. Hagytam, hogy csókoljon és a kényszerérzés lassan szétfoszlott bennem. Kezeimmel átkaroltam tarkóját és intenzívebben viszonoztam csókját mint eddig. Elhúzódott tőlem és arcán egy kaján vigyor ült. Szégyenlősen sütöttem le szemeimet.

- Gondolom kíváncsi voltál hogyan csókol Harry Styles. - mondta. Ideges lettem tőle. Talán most egy lány vagyok. Egy rajongó, aki elviseli és élvezi ezt a viselkedést amit csinál, de szörnyű, hogy azok a lányok őt istenítik. Annyira nagyképű.

Újra magához húzott. Tűrtem. De amikor kezeit a fenekemre vezette, elszakadt a cérna. Attól, hogy rajongok érte, nem vagyok a játékbabája. Nem leszek alárendelve. Ellöktem magamtól. 

- Ugyan. Hiszen mit meg nem tettél, hogy bekerülj ebbe a sorsolásba, hogy legyen esélyed velünk lenned. Ne mondd, hogy nem élvezed. - vigyorgott.
- Mekkora egy seggfej vagy! - mondtam volna ha szabadott volna úgy szólnom, mint az igazi Jill. De nem szabadott. Valahogy mégis ki kellett lépnem ebből a szituációból. Könnyeket erőltetve szemembe elrohantam a tömegbe. Nem hittem, hogy utánam jön, de azért minél messzebb mentem. Megforgatva szemeimet, letöröltem a mű könnyeket arcomról. Magamban forrtam. Jól kezdődik. Persze ilyen ez a hírnév. Mindenkit ilyenné tesz. Sose lehet jól kiismerni őket, de legalább már nem lesz olyan nehéz bántani őt. Nem mintha ez egyenlő lenne azzal amit én teszek. Nem érdemelné ezt. De nem lenne szabad ilyeneken futtatni gondolataimat. Megkerestem a kijáratot, majd a liftet benyomva, visszaindultam a szobámba. Egy kicsit sem hatottak meg a történtek, de ha így lenne, most biztosan ezt tenném. A szobámba mennék, ahogyan egy rémült fan is, aki nem volt hajlandó Harrynek megtenni ezt. Aki nem ment volna bele ebbe. Már ha létezik ilyen lány. Bár erősen kétlem. Egy a millióhoz az esély. Azért én megpróbáltam. A liftben állva, kissé elkalandoztam. Visszagondoltam arra a percre. Az illatára. Rekedtes hangjára, ahogy a fülembe suttogott. A leheletére, ami megcsapta a nyakamat, ahogyan észre sem vettem, de kirázott tőle a hideg. A csókjára... Túlságosan férfias ahhoz, hogy valaki ne kívánja őt. Bár a személyiségében csalódtam. Céltudatos voltam és pontosan tudtam miért jöttem és mit kell tennem. Eddig semmi sem térített el a célomtól, semmi sem lepett meg és ez így is fog maradni!

1. Épülj be! - A kezdetek

Sziasztok!
Meghoztam az első részt és nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Annyira boldog voltam, hogy máris lett két feliratkozóm és írtatok kommenteket is. Nagyon sokat jelent ez nekem és hálás vagyok érte, hogy biz és remélem ez továbbra is így lesz.
Jó olvasást! :)

Ahogy beléptem a plázába, megláttam a sikoltozó tömeget a színpad előtt. Szinte csak lányok voltak. Villantak a vakuk és mindenki fotózott, pedig még fent sem voltak a fiúk a színpadon. Mitchre nézte, aki körülbelül négy méterrel mögöttem sétált. Azt mondta, amatőr lenne együtt mutatkoznunk. Kezeivel intett, hogy menjek be a rajongók tömkelegébe. Megpróbáltam beljebb férkőzni, de annyira erőszakosak. Körülbelül középen megálltam, mert vagy tízen könyököltek a hasamba és léptek a lábamra, amíg idáig beértem. Persze nem szándékosan. Legalábbis remélem, mert ha már attól ilyenek, hogy próbálok közelebb menni a színpadhoz, akkor mi lesz, ha "megnyerem" a sorsolást?
Egyszerre csak még hangosabb lett a tömeg és én is megpillantottam az okát. A banda volt az. Libasorba jöttek fel a színpadra, majd leültek a saját nevükre foglalt székükre, a hosszú, fehér asztal mögé. Minden lány torkaszakadtából üvöltözött nekik. Elképesztő, hogy tényleg ennyire szeretik őket.
- Sziasztok! - szólt mikrofonjába először, Louis. Érdekes volt még  a beszédhangja is. Minden lány visszaköszönt vagy csak azt üvöltözték, hogy: "Uramisten! Louis! Vegyél feleségül! Szeretlek!" és hasonlók. Próbáltam beolvadni, mikor észrevettem magamon, hogy csak úgy állok ott mint egy fa, semmi nagy hang, vagy kiabálás nélkül.
- A sorsolás után lehet velünk fotózkodni a színpad mögött. - szólalt meg Liam is. Körülbelül még negyed óráig beszéltek az elkövetkező vagy elmúlt koncertekről, zeneszámokról és díjátadókról, miután egy kigyúrt tag felhozott egy fekete kocka alakú dobozt, ami tele volt cetlikkel. Itt a szemünk előtt fogják kihúzni a győztest. Vajon hogy oldották ezt meg? Az összes cetlin az én nevem van? Most mindenki elhalkult. Vártak. Izgultak. Szinte hallani lehetett a szívdobogásukat. Harry állt fel és a doboz főlé sétált. Elvigyorodott, majd tovább húzva a rajongókat, kotorászni kezdett a cetlik között. Aztán nagy nehezen megfogta az egyiket és kihajtotta.
- A nyertes személy. Ez a lány... - folytatta, holott már mindenki tövig rágta a körmét. Még én is izgultam, pedig tudtam mi fog történni.
- Istenért add ide! - tépte ki a kezéből Niall. Harry sértődötten ült vissza a helyére. - Jill Hodges! Gyere fel kérlek a színpadra! Gratulálok. - mondta ki a nevemet. Mindenki sóhajtozásba kezdett. Többen sírva is fakadtak. Annyira megsajnáltam őket. Beléjük táplálják a reményt, pedig nincs is esélyük. Ez a legszörnyűbb. Ráadásul az, hogy a sorsolás végéig kijussanak, pénzbe is került nekik. És ők mit meg nem adnának most azért, hogy a helyemben lehessenek... Ez szörnyű érzés volt. Csak álltam ott. Nem bírtam mozdulni. Az a sok csalódott arc körülöttem, az a sok könny. Arcomon végig szaladt egy sós könnycsepp.
- Jill? Nincs itt? - ismételgette Harry. Mindenki újra felkapta a fejét. Ekkor már az én lábaim is indulásnak eredtek. Sűrűn elnézést kértem mindenkitől, akin átvágtam a tömegben, míg nagy nehezen a színpad lépcsőjéhez értem. A fiúk mind felém fordultak. Zavarba jöhettem volna, de nem történt meg. Túl sokat voltam már ilyen szituációkba. Bár a könnyek még mindig folytak a szememből, legalább hitelesen előadtam a rajongásomat feléjük.
- Gyere! - nyújtotta felém a karját Niall és egy mosolyt villantott felém. Elfogadtam a karját és a színpadra léptem. Először végig néztem a másik három fiún, majd a fanok felé fordultam. Innen fentről sokkal jobban beláttam őket. Még szörnyűbb volt.
- Istenem. . suttogtam úgy, hogy reméltem senki nem hallja meg. Niall megölelt, amit azonnal viszonoztam is. 

- Ne sírj már! Biztosan szép mosolyod van! - mikrofonját maga mellett tartotta, hogy ne hallják amit mondd nekem. Igazán kedves volt tőle, bár furcsa volt számomra az, hogy úgy kezel mint egy óriási rajongóját. A fiúk mind felálltak, majd mellém léptek, így egy sorba álltunk.
- Senki se búsuljon! Még nyolc óráig lehet velünk fotózkodni és dedikáltatni is. Szeretünk titeket! - mosolygott rájuk Liam. Erre a mondatra mindenkinek újra felcsillant a szeme. Ez csodálatos érzés lehet. Az hogy ennyien szeretnek.
- Szia! Jill ugye? - mutatkozott be Louis, mire csak bólintottam. - Nagyon örülök, bár nem tudom, hogy meddig fogod bírni velünk. - viccelődött. Felnevettem. Élvezte, hogy megnevettet.
- Azért annyira nem vagyunk szörnyűek. - lépett mellé Liam is és végigmért. - Bár az tényleg kicsit elviselhetetlen, hogy Harry csak pucéran hajlandó aludni. - vigyorgott és mindketten nevetni kezdtek. Nagyon szimpatikusak, bár nem nehéz ilyennek lenni, ha tudod, hogy az előtted álló személy annyira szeret téged, hogy sírva fakad mikor megtudja, hogy vele
d tölthet x időt.
- Ez hazugság! - fordult hátra Harry, mikor meghallotta miről is beszélünk.
- Ne is tagadd! - mondta Louis. Erre csak huncutul elmosolyodott és ezzel megjelentek a kicsi gödröcskéi arcán. Nagyon sármossá tette az arcát.
- Csak nyáron. - adta meg magát. A fiúk felhúzott szemöldökkel néztek rá.
- Meg a többi három évszakban. - tette hozzá, ezúttal Niall.
- Rendben, jó meztelenül alszom, de attól még nem kell ezt bejelenteni a rajongóknak, amint csak lehetőségetek van rá. Még a végén nem is él a lehetőséggel, hogy velünk lehet. - fonta össze karjait mellkasa előtt.
- Kussoljatok már, szóhoz sem jut! - hallgattatja el őket Louis, aki egyébként a legtöbbet beszél. Valójában, már rég belepofáztam volna a beszélgetésükbe, valami hülye beszólással, vagy hasonlóval, de egy rajongó nem ilyen.
- Umm... Nem tudom mit mondjak. Engem nem zavar ha pucéran alszol. - nyögtem ki, Styles-ra nézve, mire felröhögtek.
- Ezt örömmel hallom. - jegyzi meg rám vigyorogva.
- Ez nem változtat a tényen, hogy meg kell szüntetned a nudista hajlamaidat. - tette vállára kezét Louis, mintha valami rossz hírt közölne vele, teljesen komoly arckifejezéssel nézték egymást, míg el nem nevették magukat.
- Na, jó gyerekek, mozogjunk, mert nem 8-ig fogunk itt ülni! - terelgette őket Liam. Mindegyik megindult.
- Ha akarod megvárhatsz minket és utána elmehetnénk valahova öten. Persze ha van kedved. - mosolygott rám még egyszer.
- Csodás ötlet. Én addig akkor nézelődök. - mondtam, mire csak bólintott és a többiek után sietett, míg én az ellenkező irányba indultam és a boltok kirakatát kezdtem bámulni.
Fél kilenc körül járhatott az idő, mikor a fiúk végre végeztek. Én csak unottan ültem az egyik vörös színű fotelben, mikor végre elhúzták a takaró függönyt és fáradtan dőltek a kanapéra.
- Bocsi Jill, hogy így elhúzódott. - motyogta az orra alatt Louis.
- Semmi gond. Tudom milyen ez a szakma. Látom fáradtak vagytok, szóval nem gond ha ma már nem töltjük együtt az estét. - mondtam, mert végig nézve rajtuk, csak azt vettem le róluk, hogy az egyetlen amire vágynak, az pizsamájuk és az ágyuk. Illetve Harry esetében, csak az ágy érvényes.
- Ne hülyéskedj már! Hiszen eddig ránk vártál. Nagyon unhattad és egyébként is, biztos vártad már, hogy velünk lehess. - ellenkezett azonnal Lou. Egyáltalán nem hangzott egoistának ez a mondat, inkább kedves volt.
- Igen vártam, de kibírom ezt a...pár órát. Holnaptól már úgy sem szabadultok tőlem. - mosolyogtam rájuk. Mindegyikük hálás pillantást vetett rám ezzel beleegyezve abba, hogy elhalasszuk a ma esti találkozót.
- Legalább had vigyelek haza! - szólalt meg Harry. Azonnal eszembe jutott a tegnap olvasott mappája, amiben több rendőrségi kamerával készített kép is volt a kocsijáról,  amiket gyorshajtásért kaptak le. Ezúttal eszembe jutott a fekete Range Rover kocsi is. Felé fordultam.
- Azt megköszönném. - bólintottam, mire egy széles mosoly futott arcára. Kissé szégyenlősen vezettem el tekintetem az övéből, amit biztosan észrevett.
- Akkor a szállodában találkozunk. - állt fel és kezét nyújtva, felhúzott ülőhelyzetemből.
- Köszönök mindent és már várom a holnapot! - intettem nekik, mire egységesen elköszöntek tőlem és mindegyik elmondott valami olyasmit, hogy: "Jahjj ne hülyéskedj már!, Mi köszönjük! Holnap tali!" Elnevettem magamat, majd Harryvel elindultunk a kijárat felé. Amikor a mozgóajtóhoz értünk udvariasan maga elé engedett, de mikor beléptem, magam mögött halottam egy éles koppanást. Mikor hátra fordultam, Harry a fejét fogta és siralmas képet vágott, szemeit összeszorítva. Amint megláttam ezt a látványt, alig tudtam visszatartani a nevetést.
- Jól vagy? - léptem elé és kezemet az arcához kaptam, bár ahogy megkérdeztem elröhögtem magamat.
- Most tényleg kiröhögsz? - nézett rám, de én nem tudtam abba hagyni. Mindig is ilyen voltam és a nevetés az egyetlen érzelem nyilvánítás, amit nem tudok elrejteni.
- Ne haragudj. - mondtam megnyugodva és megfogtam a kezét, amivel a fejét nyomogatta, majd elhúztam onnan. Egyenlőre semmi sem látszott az ütésből, de holnapra biztosan belilul, vagy legalább egy pukli lesz rajta. - Nem is látszik. - nyugtattam meg.
- Ezzel most arra célzol, hogy még puhány is vagyok? Hogy eljátszom a hattyúk halálát, miközben nem is látszik? - kérdezgetett fennhangon. Persze újra felnevettem, de ezúttal ő is csatlakozott.
- Nem úgy értettem. - tettem zsebre kezeimet.
- Mit csináltok itt még mindig? - jöttek ki az ajtón a többiek. Harry hátrakapta a fejét.
- Semmit. - vágta rá azonnal és könyörgő tekintettel pillantott felém. Szemei arra kértek, hogy ne mondjam el történteket és ezt megértettem, hiszen a fiúk úgy is hetekig ezzel fogják szívatni őt. Sőt. Fejemen biztosan látszott, hogy már nagyon szívesen elköpném a sztorit. A tekintetek egymás között járkáltak. Mindegyikünk egymást nézte. Mindenki várt.
- Harry lefejelte az ajtót. - hadartam el, mire mindenki vihogni kezdett, kivéve az áldozatot. Bocsánatkérően néztem szemébe, de ő csak állt ott és tűrte.
- Az ajtó ütődött a fejemnek. - védte meg magát, de semmit sem segített. Hiszen csak ezután következtek a megjegyzések.
- Na mi van Styles megtámadott az önműködő ajtó? - öklözött a vállába Niall.
- Vigyázz vele, mert nagyon átlátszó egy dög! - folytatta Louis és még volt egy pár ilyen "szellemes" mondat.
- Befejeztétek? - kérdezte türelmetlenül és próbálta komolyra venni a figurát, de nem igen ment neki, hiszen a végére ő is elvigyorodott.
- Igen. Végeztek. - mondtam  ezzel próbáltam őket leállítani.
- Hát még van egy... - kezdett bele újra Tomlinson, de belé fojtottam a szót.
- Nincs. - néztem rá.
- Menjünk! - nézett rám és elindultunk a kocsija felé. Még a hátunk mögött hallottuk ahogyan a fiúk tovább szórakoznak a történteken, de egy idő után ők is elhalkultak.
- Ó, a világ leghíresebb Range Rover-je. - pillantottam meg a fekete kocsit.
- Igen? - kérdezte, mintha meglepné a dolog. Bólintottam. Kinyitotta a kocsit és bepattantam az anyós ülésre. Az utastér citrom illatot árasztott és minden patyolat tiszta volt. Harry beindította a kocsit. Szemeimmel a karját kezdtem fürkészni, ami tele volt varrva tetoválásokkal.
- Tetszenek? - kérdezte, mikor észrevette, hogy bámulom.
- Igen. Szépek. - bólintottam. - Ne haragudj az előbbiért. - róttam le ezzel, hogy elmeséltem a mozgóajtóval való marakodását a többi bandatagnak.
- Hát legalább jót derültetek rajta.- mosolyodott el és a visszapillantó tükörben tévedt össze tekintetünk. - Hova vigyelek? - érdeklődött. Igen, ezt nem ártana tudnia.
- Tegyél ki a Central Park déli részén. Ott lakok nem messze. - magyaráztam és egy bólintással jelezte, hogy megértette amit mondtam. Mást nem fűzött hozzá.
- És ki a kedvenced? - kérdezte. Kicsit meglepődtem, bár fel voltam készülve az ilyen fajta kérdésekre, most hirtelen ért.
- Én...nekem nincsen. - mondtam végül.
- Ugyan már. Minden rajongónak van. Mondd csak! Nem bántódom meg. - nem adta fel. Kénytelen voltam valami kreatív választ adni. Egy rajongó fejével gondolkozni.
- Zayn volt. - nyeltem nagyot. Bár lehet, sőt biztos, hogy érzékeny területre léptem ezzel a válasszal, biztosan nem fog kételkedni az igazamban. Még az is előfordulhat, hogy beszél erről velem és máris megkezdődik az első leadott anyagom. Igazán jó írás lehetne, ha kiszedném a fiúkból érzéseiket Zayn Malik távozásával kapcsolatban.
- Ó. - ennyit mondott. Kicsit megbántam, de a munkám szempontjából, nem is adhattam volna jobb választ.
- Sajnálom. - mondtam őszintén és lesütöttem szemeimet.
- Mióta kilépett, semmi sem ugyanaz. Sajnos általában az egyik tag kilépésével kezdődik egy banda hanyatlása. És mi rettegünk attól, hogy velünk is ez fog történni. Vagy, hogy már elkezdődött. És imádunk titeket. Vagyis a rajongóinkat. Nem akarunk cserben hagyni sem elveszíteni titeket. Mert ez az életünk. Ti vagytok az életünk! - egy kissé meghatottak szavai, de jobban koncentráltam arra, hogy megjegyezzem a mondottakat.
- Nem fogtok felbomlani! Zayn már más felé tart, de ettől ti még össze tartotok. És mi is itt vagyunk veletek. - néztem rá, bár tudtam, ő nem tud a szemembe nézni, hiszen vezet.
- Köszönöm. - mondta halkan. És ebben a pillanatbán már el is indultam a lelkiismeret furdalás hosszú lejtőjén.

Prolog

Köszöntő:
Sziasztok! Örülök, hogy bár a Designnel és a blog külsejével még semmit sem kezdtem, de azért benéztetek és nem kattintottatok azonnal, az "x" gombra a jobb felső sarokban! :) A prológusban szerettem volna tisztázni azt, hogy miről is fog majd szólni ez a blog. Mielőtt valaki megszólna, nem terveztem, hogy ezt az állást amit Jill képvisel, reálisra írom, hiszen ha azt tenném, nem lenne olyan érdekfeszítő a történet. Remélem elnyeri a tetszésetek és felkelti az érdeklődéseteket ez a kis prológus és ha igen, várom a véleményeket kommentbe, (pipálhattok is) Építő kritikát is nagyon szívesen fogadok, valamint ha érdekel a folytatás, akkor iratkozzatok fel, mert nem csak magamnak szeretném írni a sztorit, sőt első sorban nektek.
Jó olvasást! :)

Ugyan miért kellene egy embernek megjátszania magát? Miért fél attól, hogy  nem fogadják el az emberek olyannak, amilyen? Hogy elítélik? Hiszen ez az élet. Az emberek ezt élvezik. A pletykákat és a celebekről szóló hazugságokat, és/vagy eltúlzott sztorikat. Jó hogy senki sem akar olyan lenni, akit nem fogad el a társadalom. De az izgalom kell. Ez van ha unalmas az emberek élete. Másokéval foglalkoznak. És az egyetlen dolog, amiért örülök annak, hogy így vannak ezzel az emberek, az az, hogy tulajdonképp ebből élek. Nem, nem vagyok se lesifotós, se újságíró. Ettől egy kicsit komolyabb szakmába sodródtam az évek alatt. Az a dolgom, hogy beépüljek. Hogy a hírességekből és más, nagy érdeklődési körű emberből kiszedjem az infókat és leadjam azokat. Komolyabb drog és más letartóztatott ügyekben is részt vettem már, de előfordul, hogy újságok, honlapok vagy másfajta szórakoztató ipari emberek bérelnek fel. Pl.: menedzsmentek. Mint a mostani. Nem elég, hogy testközelbe kerülhetek akármilyen pénzes és híres emberekkel, még elég nagy mennyiségű pénzzel is megjutalmaznak. Hát mi ez ha nem a mennyország? Hát elmondom. A pokol. Bár az elején én is így fogtam fel, de sajnos ha benne vagy egy ügyben, akaratlanul is a szívedbe lopják magukat a "pácienseid" és ennek ellenére is hazudnod kell nekik, csalódást okozni és előfordul, hogy börtönbe juttatni, vagy tönkretenni az éppen virágozó karrierjüket. Nos, ezt már nem nevezném a mennyországnak.

- Tessék. - nyomott a kezembe 4 darab aktát a főnököm, Mitch. Az elsőt azonnal kinyitottam. Szeretem ezt a részét a munkámnak. Az a pillanat, amikor kiderül, hogy milyen az ember, vagy milyenek az emberek, akikkel a közeljövőmet együtt fogom tölteni. Nem tudom, hogy minek szurkolok jobban, hogy valami elmebeteg legyen akit majd nem sajnálok leültetni, vagy valami normális ember, akivel nem lesz kínszenvedés az együtt lét.
- Jézus! - nevettem fel amint végigvezettem tekintetemet az aktában szereplő nevén és fényképén.
- Jill! Hányszor mondjam még, hogy komolyodj meg egy kicsit? - nézett rám szigorúan Mitch, mire elhalkultam.
- Niall James Horan? A húgomnak tele van velük a szobája. - mondtam, még mindig vigyorogva. Bár minden erőmet bevetettem, lehetetlen lett volna lecsalni a mosolyt az arcomról. Micsoda egybeesés! Tovább olvasgattam a mappákat. Liam James Payne, Louis William Tomlinson..hmm, micsoda szemek. Harold Edward Styles. Talán ő a legunszimpatikusabb. Az asztalomra dobtam a fekete borítóval fedett füzeteket, majd újra a főnököm felé fordultam.
- Megbízó? - kérdeztem, már-már teljesen komoly arckifejezéssel.
- A banda managere. - jelentette ki, teljes egyszerűséggel. Igazán meglepett a dolog. Mi a fenéért akarná valaki szétbarmolni a saját együttesét? Értetlenség ült ki arcomra, amit ő is észrevett, így folytatta. - Sajnos eléggé felcsaptak a rossz dolgok a One Direction körül amióta az egyikük kilépett, ezért arra kért, hogy küldjem oda az ilyen ügyekkel foglalkozó, egy lehetőleg nő ügynökünket, mint a meghirdetett "1D time" nyertesét, aki együtt tölthet velük akár 2 hónapot ha ezt kívánja. Már ez felkapatja őket a celebhír listák elejére, de ha még több titkolt információt kiszedsz belőlük, valamint összeszűröd velük a leved, vagy hasonló szituációkba keveredsz velük, akkor máris állandó lesz a siker, vagyis inkább a botrány, ami még jobban érdekli az embereket, rajongókat. Tehát a feladat magától érthetődő. Nem az első ilyen ügyed, de talán az egyik legfontosabb. Ajánlom, hogy jól teljesíts. Ezeket ma estig jegyzeteld ki magadnak, hogy a fontos dolgokat tudd. És memorizálj is, hiszen egy rajongó vagy! Holnap este kezdesz. Először a bejelentésre mész el, ahol megnyered a sorsolást és kurvára örülni fogsz. - magyarázott úgy, hogy nem is láttam mikor vett levegőt. Kicsit megijedtem ettől a dologtól, ami nem sűrűn fordul elő, de legalább kihívás lesz.
- Szóval csak azért engem küldesz, mert én vagyok az egyetlen huszonéves nő a vállalatnál? - kérdeztem még meg, mert ez bántotta az önbecsülésemet.
- Ne fárassz! - sóhajtott fel. - Ja, és csípd ki magad holnapra! - nézett végig rajtam. Ciccegtem egyet, de végül is igaza volt. Jelenleg egy kontyba volt fogva a hajam és egy kötött, bő pulcsi takarta testemet plusz egy sima farmer csőnadrág. Azonnal asztalom mögé ültem és hallgattam Mitch utasításaira. Jegyzetelni kezdtem a fontos dolgokat és a közben memorizáltam is amit csak tudtam. Nem lesz unalmas az biztos.